Helló!

Szerettem volna év végén egy évértékelő bejegyzést írni, ha már úgyis ritkán pötyögök, bár ez nem fejezi ki elég jól azt a tényt, hogy iszonyat régen született új bejegyzés. Előre jelzem, most kissé csapongó leszek, de nem bánom, jól esik újra itt lenni és megengedi magamnak, hogy önmagam legyek. 

Igaziból az történt, hogy vártam a Valamire, gondoltam majd utána írok. De a Valami –t nagyon elhúzták, tehát most már tudhatjátok, nem csodára vártam. Bár lehet végül már annak fog számítani, ha jobban leszek utána és bízom benne, hogy nem lett sokkal rosszabb a helyzet, amiatt, hogy ennyire kitolódott az időpont. Semmi extra egyébként, nem nagy cucc, csak most valahogy mégsem esne jól nevén nevezni. Szóval jobb így, hogy Valaminek hívom. Már csak egy hetet kell várnom rá (vagyis kicsit többet, január 18-a) és utána minden szuper lesz, legalábbis szuperebb, mint most.

Az elmúlt évről nem is írnék hosszan, olyan változó volt, hol jobb, hol rosszabb. Nem tekintem a legjobb évemnek, sőt az év vége, illetve most az évkezdet is elég nehéz számomra. Fizikailag főleg és ez kihat a lelkemre, utána pedig ez megfordul. Tipik’…ördögi kör. Felfoghatom úgy is, hogy tanulságos is volt az elmúlt időszak,  bár ez mindig így van, nem? Mindenből tanulunk. Ha nem is egyből, de idővel. Szóval közhely. A közhelyek meg azért alakultak ki, mert van bennük némi igazság. Ahogy a viccekben is. Nos. Mégis azt kell mondanom, hogy sok mindenre rávilágított ez az utóbbi 2-3 hónap. Éreztem már párszor életem során, hogy ilyen nehéz még sosem volt, de aztán végül mindig jöttek még keményebb napok. Most is úgy éltem meg az elmúlt hónapokat (főleg heteket), hogy ez már nagyjából elviselhetetlen és ez jelenleg is tart. Pedig végül is voltam már sokkal rosszabbul is, fizikailag.  Most inkább a lelkem fáradt el, ha létezik ilyen. Ettől függetlenül képes vagyok akár most azonnal 100 érvet is felsorakoztatni, hogy mitől lehetne még szörnyűbb, de nyilván nem teszem. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy valóban mindig lehet rosszabb és ezt tudom. Azt nem mondom, hogy fel is készültem rá, egyszerűen nem szeretnék. Mégis, amikor a jelenben piszkosul sajog a lelkem, akkor ez tűnik a legpokolibbnak. De vannak tények. Például az is egy tény, hogy ahogy rosszabb, úgy jobb is lehet bármikor és erre kell törekedni.

Lelkileg olyan durva megzuhanásaim voltak az elmúlt hetekben (ez nem tehető hónapokra), hogy olykor megkérdőjeleztem az életem értelmét is és csak zokogtam és azt kérdezgettem magamtól, hogyan tovább. De nem láttam a 'hogyantovábbot'. Egy jó alvás mindig segít - bár még mindig nem tudom, hogyan kell jól/jót aludni -. Alvás után újra úgy érzem, hogy van egy kis erőm és az már pont elég, hogy tovább menjek. Na, meg persze itt vannak a céljaim, amikbe kapaszkodom, a jövőképem, ezek visznek előre. Csak mostanában alig alszom és mellé még vérszegény is vagyok és ilyenkor be tud kúszni egy-egy nem épp kellemes gondolat az amúgy még mindig gyakran (már- már állandóan) fájó buksimba – rendesen hozzá lehet szokni az örökös fájdalomhoz, kemény -. Ilyen esetben régebben elkezdtem valami mással foglalkozni, nem erre figyelni. De rájöttem, hogy attól még itt marad a lelkem mélyén a fájdalom, csak elnyomom.

Mostanában tehát sokat sírok, ami végül is jó, mert megélem, utána pedig jöhet a megoldáskeresés. Tök klasszul hangzik, ugye? Mintha tök egyszerű lenne, de nem az. Mondjuk senki sem mondta, hogy egyszerű az élet, nem is értem miért mondogatjuk ezt, hogy „nem egyszerű”.  Úgyis tudjuk. …és különben is? Egyszerűnek kell lennie? Szerintem nem és nem azért nem egyszerű, mert mi túlbonyolítjuk, ezzel nem tudok azonosulni. Igenis vannak olyan élethelyzetek, ami nem csak azon múlik, hogy mennyire bonyolítjuk túl, persze valamit hozzátesz ez is. Mostanában sokszor nincs kedvem elkezdeni valamit, mert kimerültem….persze mindig összeszedem magam, és mint tudjuk, nem kedv kérdése. A gyerekeknek sincs kedvük sok mindenhez, mégis rávesszük őket, az ő érdekükben, hogy tegyék meg. Legyen az akár a fogmosás. Szóval sokszor lehet pont az a leghasznosabb, amihez nincs kedvünk. Gondolkodtál már ezen? Mert mindig azt mondja mindenki, hogy azt tedd, amit szívesen csinálsz. Ez szép és jó, de hogy ezt elérjük egy halom „nincs kedvem hozzá” dolgot kell megtenni. Például nincs kedvem a Valamihez, de jobban leszek utána, szóval….értitek.  Persze ez valahol más, mégis hasonló. 

Úgyhogy japp, így vagyok, bajosan. Mindehhez hozzájárult az is, hogy sokakat „elveszítettem” az elmúlt hónapokban, barátokra gondolok főként, de nem kizárólag. Egy ideig próbálkoztam, de egy idő után, mostanra belátom, hogy értelmetlen. Persze nem vagyok tökéletes, követtem el hibákat és még fogok is, ahogy mindenki. De elegem lett, mert most aztán tényleg mondjon bárki bármit és akárki akármit, én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem. Így legalább nyugodt lehet(ne) a lelkem, de attól még fáj. Ugyanakkor és itt csatolnék vissza, hogy mennyi mindenre rájöttem vagy épp mennyi mindent tanított az élet ezen időszak alatt. Megmutatta az élet vagy inkább azok a bizonyos élethelyzetek, hogy kik azok, akikre számíthatok, és akik szintén számíthatnak rám. Röviden, akikkel itt vagyunk egymásnak. Sok „új” ember lépett be az életembe, köszönhető ez a munkámnak, a kórháznak - kissé abszurd -, az Instagram oldalamnak és nem sorolom. De főként köszönhetem ez nekik és magamnak, hiszen mi alakítottuk így.  Hálás vagyok értük, sokat segítenek, hogy túllendüljek a pocsék napokon.

Az is igaz, hogy az élet elvesz és ad, csak észre kell venni a csodákat, ott vannak ám azok, ahogy Guszti – avagy Srác - is mindig mondta (aki olvasta a bemutatkozó bejegyzésem, tudja, kiről van szó). Őt is elveszítettem, őt igazán. Hihetetlen, hogy meghalt, igazából még mindig nem sikerült teljesen felfognom vagy feldolgoznom, gyakran eszembe jut, főleg, hogy azt mondta, hogy „ne aggódj, én még nem fogok meghalni” – hát…..#eznemjöttbe és #kurvárafáj. Szóval visszatérve, szerencsés vagyok, mert vannak mellettem és ahogy már többször írtam számomra a kapcsolatok nagyon fontosak:

„Ha valaki krízisben van, eltűnik a jövőkép, fogalma sincs, hogy mit csináljon, elveszti a reményét. Nem tudja megmondani mi az élete értelme, rettenetesen rossz érzelmi állapotban van. Testileg legyengül. Mit mondok neki, amitől jól lesz? Mitől lesz jól? Attól, hogy kapcsolatban vagyok vele, elérhető vagyok neki. Ha máshogy nem, hetente egyszer mindig találkozunk. Attól lesz jobban, nem a szavaktól.

Ami gyógyít, ami sokkal jobban hat rám, mint a szavak, az az, hogy mit csinálsz velem.”

Ezzel a gondolattal zárnám is ezt a bejegyzést – ez nem igaz, de már nincs sok hátra -, mindenki azt kezd vele, amit szeretne, de megsúgom, hogy mikor úgy éreztem pár hete (napja is), hogy fel akarom adni és már nincs tovább, akkor a barátaim "mentettek meg". ....és, hogy valóban csapongjak, van még valami. Szőke lettem, megint, tökvéletlen’. Vagyis, hát érdekes a sztorija, a terv alapvetően nem ez volt, de nem bánom, tetszik. Egy képet dobok is nektek.

A fodrászommal arról beszélgettünk, hogy sokszor, ha valami negatív ér minket, főleg csajokat, akkor jön a shopping meg az új haj és hasonló finomságok. Valid, tényleg. Tudom, külsőség, de ha belegondolsz mégsem. Hogy miért nem? Mert jót tesz a lelkemnek. Akkor pedig már nem külsőség. Na, ugye, hogy igazam van. Srác egyszer azt mondta, hogy addig nem vagyok igazán beteg, míg a külsőmmel foglalkozom. Nos. Szerintem, amíg én a tudatomnál vagyok érdekelni fog a külsőm. Ez van, #eznemfogmegváltoznisose.

Hmmm, és akkor álljon még itt egy „tervek húsztizenkilencre”, ami csak egy hangyányi szelete az életemnek, de a bloggal (is) kapcsolatos:

• Egyértelműen szeretnék gyakrabban írni, csak tudjátok sokszor nincs kedvem hozzá – ne értsetek félre, imádok írni, csak általában már túl fáradtnak érzem magam hozzá - nem, nem 5 perc egy bejegyzést összerakni -. De miután most kifejtettem, hogy a kedv nem minden, így erőt fogok venni magamon és különben is, utólag mindig rájövök, hogy még jót is tesz. Illetve az is benne van, hogy egy nyitott könyv leszek a számotokra, ami merész, hiszen bárki visszaélhet ezzel, úgy értem, megismerik a gyenge pontjaim. Ugyan kezdek leszokni a „félek az emberektől” életérzésről, azért van még hová fejlődnöm.

• Szeretném fejleszteni az Instagram oldalam, ami most épp „pihen”. Szeretnék ott gyakran sztorizni, mondjuk pár naponta elmesélni, hogy hogyan teltek a napjaim. Ez most egy kis marketing az instámnak', igen, szeretném, ha követnél. #köszönöm. Egyébként javaslatokat elfogadok ehhez a ponthoz is, meg igazából bármihez. Sőt, inkább kérek. Ha tudsz segíteni, akkor please! Oh igen, megtanultam, hogy nyugodtan kérhetek segítséget és el is fogadhatom. Nincs abban semmi rossz.

• Instagramon tettetek fel nekem kérdéseket, ezekre mindenképp szeretnék válaszolni és fogok is az év során (nehéz belőni még egy időszakot is, hogy ez mikor valósul meg, de mondjuk azt, hogy júniusig bezárólag). Tudom, különösnek tűnhet, hogy ehhez ennyi idő kell, de sok olyan kérdés érkezett, amiről kemény dió lesz beszélnem vagy hát olyan komplikált az egész, mégis szeretném ezeket is megosztani veletek. Csak ehhez nem való a mostani lelkiállapotom. A válaszokat tervezem leírni itt is, ha valaki jobban szeret olvasni még a mai világban, de készül majd egy-két videó is erről.

• Interjúkat is szeretnék készíteni, gyógyult, tünetmentes vagy épp nagyon tré állapotban lévő betegekkel is, ezeket is Instagramon, IGTV-n osztom majd meg (illetve talán a Facebook oldalamon, hiszen nem zárnám ki azokat, akik nincsenek fent Instagramon. Első körben Lajosra gondoltam, ő meggyógyult. Lajos egy igazi hős és mindeni számára példakép lehet. Ezt a projektet március végéig szeretném megvalósítani, feltéve, ha a Valami közben nem derül ki semmi olyan, ami miatt mindent halasztanom kell. Bár, megoldom, akárhogy is. Pont. Aki szeretne ezzel kapcsolatban ötleteket megosztani velem vagy épp jelentkezni és mesélne az életéről, nyitott vagyok. Egy kérésem van, türelem.
• A legkomolyabb célom pedig, az előbbiek megvalósítása után, hogy elkezdek vlogolni is a blog mellett. Ez még nagyon a jövő zenéje, mondjuk úgy 2019 szeptembere felé látok rá esélyt, hogy elindítom.

Hogy miért szeretnék ezekkel foglalkozni? Mert ez tesz lelkessé – tudod, amikor úgy belülről érzed, hogy „igen, ez az!” és megjelenik az a bizonyos villanykörte ezer meg ezer ötlettel. Úgy érzem, hogy így segíteni tudok másoknak is – nem csak azoknak, akik betegek vagy beteg hozzátartozójuk van, hanem bárkinek - és persze így hátrahagyok valamit, ami értékes. Ettől fontosnak érzem magam és erre - ahogy minden embernek -, nekem is szükségem van.

Ha a fentebb felsorolt célokra gondolok energikussá, motiválttá válok, úgy érzem egyszerre több erőm lesz és értelmet nyer az életem. Emberek! Legyen ilyen célotok, mert elképesztő érzés. Varázslatos. Talán így már mindenki érti miért is fontos számomra a social media. Nagy lehetőséget látok benne, hogy megismerjék az emberek, milyen az, ha kívülállónak érzi magát valaki egy betegség miatt. Sokszor annak érzem magam, pedig én sem vagyok UFO. Bár az Angyal vagy Tündér lehetőségét továbbra sem zárom ki – viccelek, nyugi - . Ráadásul ez egy olyan betegség, ami nem látványos, mégis itt van és zaklat minden egyes nap és azt mondani, hogy „jól nézel ki” igazán könnyű, örülök, hogy így van, mert ez is egy cél. De ismerj meg, mielőtt bármit elkönyvelsz rólam a külső alapján!

Illetve ilyen formában szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy mások ne kövessék el azokat a hibákat saját magukkal szemben, amiket én megtettem. Higgyétek el, nem kell mindig mosolyogni, hiszen azt fogják hinni, hogy minden rendben van, és nem vesznek komolyan - az orvosok sem -! Pedig egy gyógyíthatatlan betegség komoly dolog, szinte naponta kórházba járni komoly dolog, vért kapni komoly dolog….életmentő műtéteken átesni komoly dolog. Érted már? Nem kell elhagyni magunkat és önsajnálni', mert az fujj és nem a negatívra kell koncentrálni, ez is egy tény. Például esik a hó és még hideg is van, értem, számodra ez lehet borzasztó. De el tudsz sétálni a buszmegállóba vagy be tudsz ülni a meleg autódba, egyáltalán ki tudsz mozdulni és érezheted, ahogy hullnak rád a hópelyhek - tudom-tudom hideg és nyaff, de érted a lényeget? -. Van ezekhez energiád. Ez sajnos nem mindenkinek természetes és ha neked sem, azt sajnálom, de tudod #sohaneaddfel!

Nos, szerintem mutasd azt, amit érzel, de közben keresd a jót. Érző és társas lények vagyunk, akik megoszthatják egymással örömüket és bánatukat egyaránt. Legalábbis én ezt tanultam. Légy őszinte az érzelmeidet illetően is és sose félj segítséget kérni, bármi gondod adódik. Ammm és figyeljünk oda egymásra, legalább egy kicsit, mert a világ lehet szebb, csak azzá kell tennünk.

Köszönöm, hogy időt szántál rám!

Nevergiveupgirl