Helló!
Sokan írtok, főleg instagramon és ez nagyon felemelő. Megmentitek a világom.
Mesélek egy picit a mai napomról és arról, hogy hogyan éltem meg. Reggel 4:20-kor ébredés, készülődés és irány a kórház, semmi különös. Teljesen rendben voltam. A kórházban az egyik kedvenc portásom volt - kedvenc...ez azért így érdekesen hangzik, de sebaj, értitek -, tökre feldobja a napom, mindig mosolyog, meg puszival köszön. A másik meg pacsit ad, háhh, engem mindenki kedvel, detökkomolyan'.
A nappali kórházban természetesen vérvétel, vas infúzió, amit szokás szerint meggyorsítottam (értsd: nem csöpögött az infúzió, hanem folyt), mert én bizony sietek. Igen, tudnak róla, nem lepődik meg ezen senki. Azonban hiába siettem, mert rossz lett a vérképem, alacsony a hemoglobinom, tehát vérválasztás. Tudtam, hogy kevés, éreztem picit, de többre tippeltem, ami végül is jó, mert nem voltam igazán rosszul, sőt kifejezetten jól éreztem/érzem magam. Kitérek majd erre, hogy mit gondolok, miért is van így.
Mikor megtudtam, hogy mennyi a hemoglobinom, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabkát, illetve nem is tudom pontosan meghatározni mit éreztem, de összetörtem. Eléggé. Minden egyes vér után, amit kapok, úgy élem meg, hogy ez az utolsó, többet nem kell (SOSENEM), mert jól leszek, örökre. Nos. Ezt ugye, 2011 szeptembere óta játszom havonta és még mindig elhiszem. Vagy hülye vagyok, vagy nagyon hinni akarok valamiben, főleg magamban. Egyszer tuti bejön, mert miért ne?!
Általában örülök a vérnek és most is így van, mert zseniális érzés a lét úgy, hogy nem érzek durva gyengeséget (most mondjuk, ahogy már írtam nem volt vészes, csak aludni nem tudok napok óta és alig eszem, nincs étvágyam, tipikus vérszegény tünetek), hanem egyszerűen csak ÉLEK. Nem észrevéve, hogy levegőt vettem, mert még az is fárasztó. Szóval, mikor megtudtam, hogy kevés a hemoglobinom egyrészt elmondtam gyorsan 1-2 imát, hogy kaphassak vért, pedig nem szokásom imádkozni. Na jó, most sem...inkább kértem az angyalkákat, hogy intézkedjenek úgy, ahogy az nekem jó. Érdekes miket tesz az ember, ha súlyos beteg lesz...vagy valami tragédia történik az életében. Másrészt pedig nagyon szomorúnak éreztem magam. Mert:
Megint miért nincs vérem? Nekem az kell. Élni akarok, de úgy nagyon, úgy igazán, nem csak kicsit meg csak úgy ellétezni. Rengeteg élményre van szükségem, és ráadásul ezekre mostazonnal'. De vér nélkül nem fog menni és most rendben van, adnak, de meddig lesz "elég"? ...és meddig lehet vajon így élni?
Annyira belelovaltam magam ezekbe a gondolatokba, hogy egy teljes délelőttömbe telt helyrerázni magam (áh, lehet, hogy csak 2-3 óra volt....), még bőgtem is, persze azt nem tudom minek. Végül is nem gond, nem bánom, legalább megéltem, nem szeretném már elfojtani ezeket az érzéseket, hiszen hozzám tartozik, akkor is ha negatív és ciki és bármi ilyesmi más szemében. Beteg vagyok. Pont. Nem veszem mindig komolyan, nem is gondolom, hogy kéne. Viccelődök vele, mert megtehetem, de ettől még baromira jelen van és zaklat. Ez a valóság.Tőlem aztán senki se várja el, hogy egy kiba..... robot legyek, nagyon is vannak érzéseim és azt kimutatom (vannak határok, nyilván... és semmiképp sem hasznos sajnálni magam, de néha talán kell egy kicsit, aztán menni tovább).
Délutántól csodás napom volt, boldog vagyok. Nagyon. Szeretem a barátaim, szeretem azokat az embereket, akik írnak egy-egy sort és biztatnak vagy épp, akik azt írják le, hogy erőt adok nekik. Nem tudom mivel, hiszen nyiff-nyaff vagyok sokszor, de örülök, ha így van. ....és akkor itt térnék vissza oda, hogy miért nem éreztem rosszul magam az elmúlt napokban? Pont ezért, mert lelkileg rendben vagyok, mert itt vagytok nekem ti, itt vannak a barátaim és főként a családom. Kincsek.
A vérszegénységben van egy klassz dolog, más állapot, mintha bedrogoztak volna. Háhh, akkor meg minek nyafogok itt, tök klassz nekem. Fura az egész, másképp gondolkodom, nem lehet ezt leírni, talán a hegymászók tudják, mikor nem jutnak annyi oxigénhez. Átértékelek, nyugodtabb vagyok és hol sírok, hol nevetek, mert nagyon mély érzéseket élek meg. Ma reggel, ahogy említettem már megijedtem, nagyon....hogy mi lesz az életemmel így?! Komolyan szó szerint kétségbeestem, pedig évek óta élek így. Nem is értem egyébként mi volt ez most nálam és ez picit aggaszt, de igyekszem hátrahagyni az érzést és arra koncentrálni, hogy mennyi minden vár rám megint, ha megkapom a cuccot.
Összességében: Szükségem van rátok, szükségem van a barátaimra, mert nagyon sok erőt adtok, adnak. Nélkületek lehet nem is menne. Komolyan. Ezek nem nagy szavak, ez a valóság, így élem meg, nem tudhatjátok és nem is számít, egyszerűen csak szeretném megköszönni. Mindeninek! Köszönöm, hogy vagytok és kérlek Titeket, hogy vigyázzatok az egészségetekre és értékeljétek a szeretteiteket, azokat, akik boldogságot, vidámságot visznek a napjaitokba. Lehet egy szimpla nap nem érzitek ez át, de én már ott tartok, hogy hiszem, a halálból is képes visszaráncigálni az embert az, ha sokan veszik körül és szeretik és érzi, hogy szükség van rá és tudjátok, ha tehetitek adjatok vért, hogy mi is érezzük, szükség van ránk!
Most pedig menj és csinálj valami hasznosat, magadért! Szeresd magad, mert bármi is történjen, értékes vagy és élj most! Ne hidd, hogy sosenem' lesz vége, mert sajnos egyszer bizony vége lesz, nem tudhatod mikor, de addig is használd ki, lény őrült, kockáztass, tedd azt, amit a szíved diktál!
Nevergiveupgirl
