Hellóóó!
Először is köszönöm, hogy egyre többen követtek, megtisztelő. Másodszor elárulok egy nem túl nagy titkot. Kipihent állapotban sokkal boldogabb vagyok és főként türelmesebb. Itt nem is arra gondolok, hogy másokhoz - persze ez is valós -, hanem magammal szemben. Mert, ahogy írtam már, egy kedves ismerősöm szavaival élve:
A betegséghez a világ összes türelme és toleranciája sem elég.
Igeeeen', ez így van. Viszont hasznos tud lenni, ha az ember idegei nincsenek pluszban szétcsapva a kimerültségtől. Meg a kedves szavak is jól esnek, köszönöm és persze itt leírhatom azt is, hogy szerintem a betegekhez a világ összes türelme és toleranciája sem elég....tehát nem könnyű velem sem, nektek sem. Tudom. ...és nagy tisztelet a nővéreknek - mondjuk én itt most kifejezetten a Lacisokra gondolok, meg Évikére, őt is imádom - és az orvosoknak is - bár szerintem sok esetben a nővérek többet tesznek, már ami a türelmet és odafigyelést illeti -.
Tehát.
Hétvégén sokat pihentem, takarítottam, miután a plafon is kávés lett egy kávéfőzési kísérlet után. Nem, nem vagyok ennyire béna, csak kicsit szétszórt meg gyenge és nem húztam meg valószínű rendesen azt az IZÉT. A vicc csak annyi, hogy leellenőriztem, hogy tuti rendben van-e, mert éreztem, hogy mintha valami nem lenne oké. Hm, jónak tűnt, aztán mégsem. Ennyi a történet. Ennek örömére, hogy ezt elmeséltem nem a kávéfőzőről és a kávés konyháról kaptok képet, hanem rólam. Egy amolyan "minden oké" pikcsőőőr', természetesen Mackóval - mert Mackó a legjobb -. .....ha már az előző bejegyzés kicsit amm szomorúbb hangvételű lett, de főleg kissé odamondósabb - azt mondtátok -... talán nagyot ütött. Hm, pedig csak leírtam az érzéseim, mókás, hogy miket vált ki ez az emberekből. Őszintén? Tetszik. Még a végén ösztönözni fog arra, hogy mindig megmondjam a frankót. Eddig tartottam ettől, mert jajjj, jajj, mit fognak gondolni. Hmm...túléltem. 
Aztán....az van, hogy iszonyat sokat gondolkodtam a hétvégén illetve főleg péntek éjjel. Azt nem kívánom senkinek, amit akkor éjjel átéltem. Rettentő rosszul voltam, rendesen halálfélelmem volt és persze tudom, hogy hajlamos vagyok rápánikolni - így elkezdtem magammal dumcsizni, hogy "no para, csak kimerült vagy, aluuuuuuudj" -, de feküdtem és azt éreztem, hogy kiesik a szívem a helyéről vagy legalábbis elmászik valahova máshova, lüktet a fejemben, de ez oké, normál, ha fáradt vagyok. Csak aztán elkezdett zsibbadni a lábam, a kezeim meg olyan hideg érzések lettek itt-ott a testemen, mintha valami jeges cuccokat érintettek volna hozzám, tök érdekes volt. Ekkor persze én nagyon határozottan eldöntöttem, hogy visszaveszek a munkából is és a stresszből és átgondolom az életem és végre önmagam leszek, hiszen egy életem van. Nem tehetem ezt magammal! Meg az az igazság, hogy másokkal sem. Persze a baj mindig az ezekkel a nagyon bölcs meg határozott gondolatokkal, hogy addig tartanak...míg jobban nem leszek. Jóoké', most tényleg megijedtem, de nyilván nem ez volt az első ilyen. De....döntéseket fogok hozni, sőt kell hoznom. A jó irányban nem vagyok biztos még mindig vagy épp tartok tőle. De ki nem fél a változástól? Hm, bár lehet sokan nem...fene tudja, mindenki más. Most tényleg sok mindent nem tudok és ha valaki megkérdezi, tuti hülyének néz, hogy ennyire nem, de evvan', EZ VAN, vááá. Például hogy hogy vagyok? Na, azt sem tudom, de hát vagy nem tudom vagy jól. A rosszul verziót vessük el, az nem szimpi! Így hát ennek megfelelően akármennyire is nehéz, akármennyire is fáj belül valami, a lelkem vagy mittooooomééén'....felkelek, megyek előre és csinálom. #strength a mottó! Ahogy a példaképemé is és ő a legnagyobb motivációm. Iggeen-iggeeen még mindig Paul. Vagyis Ő az egyik legnagyobb...vannak azért még páran. Többek közt bátyám is. 
Nem is ragozom túl, nagy döntések előtt állok és pont. Van az úgy, hogy minden borul. Az edzés viszont egy biztos pont és ez jó érzéssel tölt el. Még, ha brutál gyenge vagyok is fizikailag - mert az vagyok -, akkor is szükségem van rá és hmm...fekve is lehet edzeni. Nem kell nekem épp maratont futni. De jó, hogy az edzésbe tudok menekülni, az az én kis világom. Háááá, ahaaa, hogy menekülök? Jepp, az is lehet. 
Összefoglalva, továbbra is keresem önmagam. Ha megtaláltam jelezni fogom.
Egyébként azon tűnődtem az előbb, hogy mennyire komolyan vesszük ez az élet nevű akármit. Annyira elgondolkodtat. Kemény, mert egyszer élünk, egyszer vagyunk itt (most tekintsünk el a spiri nézetektől), a fenébe is most kell jól csinálni! Mikor, ha nem most?! De tényleg, mikor?! Persze, vannak bizonyos kötelezettségeink, hogy fenntartsunk egy élhető életet, gondolok itt a munkára, az anyagiakra, mert ne legyünk álszentek, kell a pénz is, csakhogy nem az a minden. Van, ami fontosabb. A szeretet, az élmények, a boldogság... Lássuk be, minden összefügg és minden hat ránk. Na, ez az, minden hat ránk. Amivel és akivel kapcsolatba kerülünk hat ránk. De, ha az élet azzal telik, hogy a munkán és a többin aggódunk és semmi más nincs, akkor megérte? Neked megéri? Mert nekem nem. Inkább keresem-kutatom a lehetőségeket, de igenis ki fogom használni, amit kaptam, ezt a lehetőséget, hogy élek. Mert ÉLEK - köszi Dobó bácsi vagy ahogy édesanyám mondaná, Dobó papa, hehe - és nem csak létezem! Tehát komoly cucc ez itt, de egyben egy nagy játék is. Játszd hát jól!
Nevergiveupgirl
(Treina)
