Helló!

Nagyon gyengének érzem magam megint. Nem tudok rendesen koncentrálni és vannak egyéb nyafijaim. Miért kell mindig leesnie a hemoglobinomnak?! Fujj, de utálom. 100 fölött tényleg olyan más, akkor mindenre képes vagyok érzésem van. Ilyenkor "üres" vagyok. Persze mentálisan simán össze tudom szedni magam, hogy ezt most azonnal hagyjam abba és csináljam a dolgaim. Csak nem tökegyszerű'. Főleg mikor fáj a fejem meg szédülök. Na, de ennyit a nyávogásból - egyelőre, később nem ússzátok meg -.

Ammm....tegnap Laciban megtudtam a film címét is, amit meg KELL néznem, beszámolok majd, hogy miként hatott rám. 

Edzeni nem voltam a héten, egyszerűen nincs erőm és kinyírhatom magam, hogy csakazértis', de inkább nem teszem. Amennyit tudok, annyit persze itthon edzek - napi szinten -, ez természetes. A mozgás kell, ha más nem sétálok egyet a szabadban. 

Visszatérve Lacira, mármint Laci kórházra. Tegnap mikor jöttem el Margó mondott egy okosat, ez lesz a mantrám mostantól. Pont akkor olvasta, amikor elsétáltam előtte, micsoda VÉLETLEN. Egy beteg írta, ammm nem tudom pontosan a sztorit, majd elolvasom a cikket az újságban. Tehát valahogy így hangzik: 

"Az én életem, az én döntsem, nem másoknak akarok megfelelni."

Nekem nagyon nehezemre esik így élni - már-már képtelen vagyok rá, még akkor is, mikor alig élek, ha belehalok, akkor is másokat helyezek előtérbe kis túlzással, pedig azért élni jó dolog, nem fontosabb a munka, javítok, nem kéne annak lennie...., mint az életem, csak, hogy egy példát felhozzak -, mert sok minden befolyásol, ahogy szerintem sokan így vannak ezzel. De én túlságosan is. Minden hat rám, olyan események is, amelyekre egyáltalán nem kéne reagálnom. Most már nem is teszem. Mert kössz', de nem szeretném kinyírni magam a sok stressz miatt. Akármennyire is hozzájárulnál. Önzőek vagyunk, csak azt látjuk, amit mi élünk meg, ami minket bánt, ami nekünk fáj, a dolgok mögé látni - nem csak nézni a felszínt - már nehézkes. Én is önző vagyok, ez szerintem valahol természetes emberi tulajdonságunk. Nyilván magamnak én kell, hogy legyek a legfontosabb, ahogy már írtam is. A jó irányt nem tudom még, nem igazán érzem - pedig figyelek magamra -, hogy merre induljak el. Most valahogy több út is van, de, hogy melyikből mi lenne, hogy jönnék ki, na az passz és ez a kemény. Amikor a lelki szemeid előtt látsz egy utat, több elágazással, akkor te merre indulsz el?! Költői a kérdés.

Elkezdtem egy ideje másképp gondolkodni. Tudatosabban. Azóta történnek változások az életemben. Nincs ebben semmi különös vagy megmagyarázhatatlan. Fejben dől el minden és utána persze észre is kell venni a lehetőségeket.  Az edzés tanít erre a legjobban - engem legalábbis -. Amikor alig van erőm és koncentrálnom kell a testemre, a levegővételre, arra, hogy a jelenben maradjak és ne kezdjek el agyalni munkán vagy bármi máson, ha így teszek mi történik? Az, hogy "wow, meg tudom csinálni, képes vagyok rá", még magam is meglepem. Na, akkor tapasztalom meg igazán, hogy ez igenis működik. Nincs ebben semmi misztikus. Az agy csodákra képes. Elképesztő. Megjegyzem itt, hogy nem csak az edzés tanít erre, hanem a mindennapok. Mert most nehéz sétálni is, ahhoz is akaraterő kell, hogy felkeljek az ágyból...és ne hagyjam el magam. Ha hiszed, ha nem...

....és tudjátok most mit csinálnék? Jelenleg hogy érzem magam? Eltűnnék a világ elől. Elmennék egy lakatlan szigetre és csak ülnék ott és bámulnék ki a fejemből. Hagyjon békén mindenki! ...és lényegében sajnálnám magam. Ellöknék mindenkit. Mert milyen rossz már nekem. Idiótaság. De így érzek, amikor elkezdek gyengébb lenni. Ahogy az előző vér előtt is írtam, régen remekül viseltem az 54-es hgb-om is - jó azért az már kellemetlen volt -, de hogy 64-el úszni jártam - tudom,hogy ismétlem magam és ezt írtam már, de bánt, hogy most már ez nem menne -. Egy ideje az van, hogy ha 90 körül van én kiborulok, úgy értem fizikailag, ami kihat a lelkemre is - van ilyen is, nem csak fordítva működik ám ez -. Komolyan fáj ilyenkor a lábam, a testem, nem tudok figyelni vagyis nehezemre esik. Koncentrálni kell mindenre jobban, munkában pláne. De dolgozni kell, türelem meg mindig kell(ene). Mert ez az én problémám, és mint tudjuk EZ VAN. Érted? EZ VAN. Mit nyafogsz?! Fogadd el! Ennyi a történet. Tehát megrázom magam és elfogadom és elhiszem, hogy majd egyszer jobb lesz. Mert ugye jobb lesz?! Vagy....vagy nem? Mert mi garantál bármit? Évek óta ez van - majd elmúlik, majd jobb lesz -, de mitől lenne jobb? Jaaa, mert változtatok az életemen?! Tehát változtassak? Én cseszem el? Szerintem igen, vagy legalábbis nem segítek magamnak. Ami így belegondolva elég tré. És, ha nem találom meg a jó irányt? Na, hát ilyesmikre pörgök rá. Ammm, azért nyugiiiii, ez csak átmeneti életérzés. 

Mert, amúgy fantasztikus. Hogy mi? Az, hogy én mennyire nagyon szerencsés vagyok, úgy gondolom keveseknek adatik meg az, ami nekem, annyi boldogság. Velem állandóan történik valami jó, elég komoly. Az meg hab a tortán, hogy mindig pont jókor. Mintha az élet úgy rendezné, hogy "jójó itt van ez a cucc, amivel küzdesz, de figyi már, kárpótollak, benne vagy?" Meg dobálja a figyelmeztetéseket, akár egy pofon formájában, de az a vicc, hogy sokszor jót kapok, mint "jel".... hogy vegyem észre, mit is kéne csinálnom. Csak ne lennék ennyire kis nyuszi. Akkor minden könnyebben menne. 

Összességében minden rendben van, leszámítva, ahogy fizikailag érzem magam. Egyszerűen vannak nehezebb pillanatok az életben, de nem az számít, hanem a sok csoda, ami körülvesz. Szerintem nézz körül te is, hogy miért lehetsz hálás, megéri, gondolkozz el ezen! Akár vegyél elő egy papírt és kezd el leírni! Meg fogsz lepődni, garantálom!

Ammm és elszánt vagyok, néhányan írtátok, hogy látjátok a tekintetemben, úgy van és nagyon jól esik az észrevétel. Hmmm....nem hazudnak azok - izéééé, ezek a - szemek.

 Nya, megnézek egy filmet, vagyis megnézem A filmet! (Oltári nő)

 ui.: mellesleg néha megráznám az embereket, hogy hahó, én tényleg nem vagyok jól, azért mert nem hagyom el magam még k....va nehéz. Érted?! Tudod?! Elhiszed nekem? Tudom, hogy nem, ahogy azt is jól tudom, hogy neked is nagyon szörnyű sokszor. Neked, aki szeret vagy neked, akinek egy kicsit fontos vagyok. Őszintén sajnálom, hogy velem ilyen "rossz". De nem tudok mit tenni, elcseszem, hát bocs'. Mi kell? Hogy ne legyek erős? Hogy ne mosolyogjak? Hogy feladjam?! Akkor majd elhiszed? Akkor majd elmondod, hogy itt vagyok, hogy nem vagyok egyedül, hogy minden rendben? Hogy meséljek nyugodtan arról, amit érzek? Akkor megtennéd ezeket?! Addig meg mintha mi sem történne, mintha jól lennék, nyomjunk el magunkban mindent, mert az a frankó?! Lehet, hogy nekem nem! Nem tudom meddig bírom ezt. Főleg ilyenkor, ilyen napokon, mint ez a mai. Jah, és fáj látnom, hogy miattam rossz neked. Mintha haragudna a világ rám, mert beteg vagyok. Kemény. Őőő, tudom, tényleg, megértem én hogy nehéz ez. Ne haragudj! Csak...mitől félünk? Az érzéseinket miért félünk kimutatni? Kimondani? Segítesz egy csomó mindennel? ....és ezt magyarázod. De lehet másra van szükségem. Nem vagy gondolatolvasó. Nos. Jogos. Csak gondolj bele, hogy te mire vágynál és nincs kérdésem.

Nevergiveupgirl

(Treina)