Helló!
Ma egy kicsit rá kellett hangolódnom az írásra, illetve kicsit túlpörögtem az életet edzés után. De erről később.
Reggel 4:20-kor keltem full fitten. Komolyan. Konkrétan jó érzés volt felkelni, nem fájt a fejem sem. Egyszerűen tökéletesen éreztem magam. Szerintem feldobott a tudat, hogy este edzés. Nagyon sokat jelent, hogy hogyan állunk hozzá ébredéskor a naphoz. De legalább ugyanennyit - vagy még többet - az is, hogy este milyen gondolatokkal fekszünk le. Én tegnap úgy mentem tentézni, hogy azt mondogattam magamnak: „reggel frissen, kipihenten ébredek és fantasztikusan érzem magam”. Hm…bejött. Jut eszembe ígértem nektek kettlebelles képet, fuuu úgy emlékszem, hogy itt nem osztottam meg, csak Instán. (Tudjátok, ezzel csaptam magam arcon...)
Lacit (ugye már mindenkinek egyértelmű, hogy itt a Szt. László kórházra gondolok?! – nagyon remélem :D -) nem látogattam meg reggel, inkább mentem dolgozni, hát az fontosabb. Neeeem, dehogy is! Csak a napom szempontjából most tényleg így volt jobb, könnyebb, kényelmesebb, na és ez már valóban nyomos érv. Meg különben is, metrózni volt kedvem és, ha megyek Laciba, akkor villamosozok csak. Így meg két metróval is utazhattam, hurrá. Most nem viccelek, teljesen komolyan azt éreztem reggel, hogy dejóóólesz’ egy kicsit metrózni. Unom a villamost, nem szeretem, már az újat sem. Eleinte az még úgy-ahogy tetszett, de a metró nálam nyerőbb. Így, ha lehet, azzal utazom, hiába van több átszállás. Megjegyzem, egyébként gyorsabban be is érek vele munkahelyre. Sok ez a két óra odaút munkába, de alapvetően szeretek utazni, reggel. Hazafelé már nem annyira, akkor már koszosabbak/büdösebbek az emberek. Bocsi, de ez kajak így van. Megfigyeltétek már?! Főleg nyáron, fujj. Jójó, abbahagytam a hercegnősködést. Járjak akkor Miátával. Vááá, fogok is, mert az is egy cél és, mint tudjuk elérek mindent, amire vágyom.
Most ez olyan beképzelten hangzik, de valóban így gondolom, elérem a céljaim. Nem azt mondom, hogy könnyű, mert brutál nehéz és lehet irigynek lenni, nem bánom, csak nem mindig értem. Senki sem lát bele, hogy mennyit küzdök, hogy mi van azok mögött a dolgok mögött, amiket eddig elértem. Maximum a családom, ők azért szemtanúi annak, amikor sírok a fáradtságtól és nem is részletezem.
De ez az én életem, az én felelősségem. Kereshetem a kifogásokat, okolhatom a körülményeket, hogy miért nem megy, miért ne tegyem. Ugyan már. Kit érdekel?! Senkit! Kire számíthatok? Magamra! Ha én nem hiszek magamban, akkor ki fog? Ennyire egyszerű. Persze, igen, jóóóhogy’ én is ki szoktam akadni, néha toporzékolnék legszívesebben és elképesztő dühös tudok lenni a világra, hogy miért?! Főleg, amikor nagyon gyenge vagyok. De lenyugszom és belátom, hogy ez nem visz előre és türelem. Menni fog az, minden menni fog! Idővel. Igaz ez a kapcsolataimra is, hozzám is türelem kell, így gondolom legalábbis. Sokszor nehezen lépek ki a komfortzónámból. Van egy is megszokott világom, ami szerintem biztonságos és szeretek egyedül lenni, szeretek szabad lenni, szeretem én alakítani a dolgokat, úgy értem inkább, hogy irányítani. Ettől függetlenül baromi jól alkalmazkodom bárkihez és bármihez. Túl jól is. Csak ez sem mindig jó, mert legbelül lehet másra vágyom, hangsúlyozom én sem tudom ilyenkor mire, vagy legalábbis nem mindig vagyok benne biztos. Szóval néha nem tudom mi a jó vagy sokszor nem tudom, hogy mi a jó. Maradjunk ennyiben. Jó ez a blog, zseniális önismereti cucc. Határozottabbnak kell lennem ez tény.
Akkor visszacsöppenve a mai naphoz, munka után vásároltam ezt-azt, amire szükségem volt. Ezektől tökboldog’ lettem. Szeretem „meglepni” magam, de melyik nő nem?!
Elég későn értem haza edzés előtt, így nem volt időm pihenni, pedig az volt a terv. Még tegnap. Sebaj, úgyis azt éreztem, hogy rengeteg energiám van. Nya, lényegre térve, edzés. Ajjjj, most komolyan írjam le, hogy mit szenvedtem? Tartok tőle, hogy valaki felismer az utcán és olyan ciki ez a mai sztori - azért, ha valaki megismer, jelezze már légyszi :D, köszipuszi -. Na, de ugyan. Én vagyok én, ilyen vagyok. Tehát odaértem a helyszínre, hehe, átöltöztem. Elindultam a terem felé, be is mentem. Eddig még full határozottan, semmi gond. Belépve már más lett a helyzet pillanatok alatt, mert nem láttam az edzőm. Páran edzettek, szerencsére azért nem voltak sokan.
Hmm, nos. A gondolataim: mostakkorittmegállokasarokban’, igenmindenrendbenvanmajdjönazedzőis’, nemnemneméninkábbleülök’, akkorkevésbévagyokfeltűnő’….jajjjjöjjönmárlégyszigyeremááááár’, mostelmenekülnéklegszívesebben’, vajonmitgondolnak’, bejöttemésleülökaszőnyegrecsak?’, tutiazthiszikhogynemvagyoknormális’….elkénemenekülni’, nemfogokdemostjólenneelfutniinnen’. Majd belép az edzőm.
Próbáltam szemléltetni életem egyik fő problémáját. A vajon mit gondolnak mások téma. Jelen esetben nyilván nem azt, hogy várok valakire, pl. az edzőre, vagy bárki másra. Áh, dehogy. Biztos valami negatívra és arra, hogy tök szerencsétlen vagyok. Ez leírva most oké, viccesnek tűnik - utólag legalábbis én mosolygok rajta -, de a valóságban elkeserítő, hogy ez így van, hogy így élek meg bizonyos élethelyzeteket. Azt hittem - pár éve még -, hogy ez el fog múlni idővel. Mondjuk sokat javult a helyzet. Próbálok tenni ellene, konkrétan haladás, hogy elmentem edzeni. Tényleg. Nekem ezek nagy lépések. Másoknak semmiség. De lehet nekem meg az semmiség, ami másnak nehézséget okoz. Én nem félek a vérvételtől és imádom a vér látványát, hehe. Na, ugye.
Nos. Elkezdtük az edzést. A mai nap és az elkövetkezendő órákon is főleg kardiózni fogunk, mert állóképességet kell növelni. A pulzusom 60 percen keresztül 140-150 között volt, néztük végig. Teljesen jól bírtam, egyáltalán nem éreztem megerőltetőnek. Sokat beszélgettünk. Lelki dolgokról is, kicsit olyan „pszichológusnál vagyok” érzésem is volt, ami nekem bejön. Fontosak a lelki dolgok. Ezeken is dolgozni fogunk. Elmondta Andi is – edző - (mennyi Andi), hogy „minden fejben dől el!”, fontos az önbecsülés, önbizalom, önmagam tisztelete, hogy szeressem magam, kiálljak magamért és persze no stressz. Oh, meg kell hallgatnom a no srtress c. muzsikát. Váhááá.
Kapok majd hami tervet is, minden lesz. Szerintem jól fogunk tudni együtt dolgozni, örülök, hogy Andihoz kerültem. Nem véletlen, hehe.
Edzés után volt egy pillanat, vagy pár pillanat, mikor kijöttem, hogy megszédültem, de nagyon. Őőő, azt hittem el fogok ájulni, pedig nem szokásom. Aztán elmúlt, pikk-pakk. Hazafelé már minden rendben volt, sőt azt éreztem, amiről írtam tegnap, hogy rengeteg energia, szeretet van bennem, amit átadnék (vagy legalábbis adnék belőle) a világnak. Úgy megölelgettem volna mindenkit, mókás érzés, de imádom. Enyém volt az egész világ. Nekem ez KELL, ez az érzés. Rá lehet szokni. Teremben nem csináltam képet, nyilván nem azzal foglalkoztam. De azért itt egy tegnapi #nomakeup - kezdek leszokni teljesen a sminkről, vagyis ez így volt nyáron, azért télen majd dobok magamra valamit :) - kép, nehogy hiány legyen belőlem. Nem lenne helyes.
Más. Holnap megyek Laciba, 12 után érkezem - persze ez a terv borulhat, gyakran előfordul, de én szóltam, nincs kifogás (jaaa, hogy már alvás van?! nem baj) -, készüljetek a közös fotózásra csajok! Jáájjj, ezzel mennyire ki tudom őket borítani, tök mókás.
Dobos Péter, - aki szintén felajánlott a segítségét, köszönöm Peti :) - az van, hogy ez is egy késői bejegyzés lett, de legalább benned bízhatok, hogy ilyenkor is olvasod. :D Vagy már túl késő van? Ammm...azért remélem mások is fent vannak még, bár ott az egész holnap és a holnapután és a....bármikor. A lényeg, hogy olvassááááátok, osszátok, kövessetek! Szeretném, hogy sok emberhez eljusson (eljussak? :P)! Köszi a közreműködést. 
Nevergiveupgirl
(Treina)
