Helló!
Hogy vagytok? Nem költői a kérdés, tényleg érdekel mi a helyzet veletek. Mi következik ebből? Úgy van, jöhetnek a válaszok akár itt kommentben, akár priviben. Mindenkitől. Tőled is....!
Régebben jelentkeztem, kisebb írói válságban vagyok, vagy mi a szösz.
Ismét sok minden történt. Többek közt voltam Brian Tracy előadásán, ami fantasztikus élményt adott - mondom ezt így utólag -. Az előadás közben illetve aznap este úgy éreztem, hogy különösebben nem volt hasznos. Persze ebben az érzésben szerepe volt annak, hogy iszonyatosan fáradt voltam végig azon a vasárnap. Hogy miért? Mert mi történik az emberrel, ha valamit nagyon vár? Én úgy vártam, hogy megpillantsam Briant a valóságban, mint kisgyermek a karácsonyt. Tehát igen, olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam aludni előző éjjel. Sőt már azt megelőzően sem. Szabó Péterrel sem találkoztam még, így örültem nagyon, hogy őt is láthatom és még közös fotó is készült vele (épp elcsíptem, mikor ment fel a színpadra és köszönöm Péter, hogy ennyire türelmes vagy és mosolyogva visszaléptél még egy fénykép erejéig, sokat jelent nekem, hiszen kb. remegve mentem oda, hogy meg merjelek szólítani, így ez számomra pozitív élményt adott -).
Azonban másnap reggel felébredve és átgondolva a vasárnap hallottakat, átolvasva a jegyzetem határozottan ki tudom jelenteni, hogy felemelő volt és frankón tudom is hasznosítani, már el is kezdtem. Nem írok most itt Brian gondolatairól, mert nem erről szól a blog - illetve, akkor napokig pötyöghetnék -, de egy számomra fontos felismerést megosztok veletek. Ez persze egy tök átlagos tény, de nem árt tudatosítani. Tehát tudjuk, hogy a sikerhez vezető út nem könnyű, kemény munka nélkül nincs siker és persze merj nagyot álmodni! Elhangzott, hogy átlagosan 7 év mire elérünk egy nagyobb kitűzött célt. Itt megjegyzem, hogy a cél legyen reális, mérhető és jó, ha vannak részhatáridők, ha fel van bontva egységekre a cél. Gondolhatod, hogy 7 év az rettentő messze van még, nagyon távlati, hihetetlen és bele sem vágsz. Pedig megéri, mert legyél most akárhány éves, belegondoltál abba, hogy 7 év múlva mindenképp több leszel 7 évvel? Elért céllal és elért cél nélkül is idősebb leszel. Azonban milyen csodálatos érzés végül, mikor büszke lehetsz magadra, hogy "igen, megcsináltam"!
Lehet, sőt nagy a valószínűsége, hogy könnyebb, ha maradsz a komfortzónádban, de abban biztos vagyok, hogy élményben is alig lesz részed. Nem éri meg csak úgy végigkullogni az életen, ÉLNI kell, hát ez a neve...ÉLET. Hogy érnek közben kudarcok? Tanulj belőle és menj tovább!
Jajjj és képzeljétek, volt egy része az előadásnak, ahol azt éreztem - képzeltem -, hogy Brian engem szólít meg. Annyira megérintett. Hiszen én vagyok Nevergiveupgirl és amikor Brian azt mondta el egymás után többször is, hogy "Never give up! Never give up! Never give up!" én majdnem elbőgtem magam és eszembe jutott a blogom is és hogy, soha, de soha nem adom fel!
Elindultam egy úton - ahogy előző bejegyzésben is említettem - és mit érzek? Azt, hogy iszonyatosan nehéz, de közben imádom, minden egyes pillanatát ennek az időszaknak (is). Lezártam kapcsolatokat, más emberek társaságát keresem - sok régi ismerős is felbukkant az utóbbi időszakban -. Vagyis pontosítok, nem keresem....cseppet sem, csak úgy előkerülnek a nagyvilágból emberek és megtalálnak, ahogy Peti is (nem Szabó Péter, bár ő is csak másképp, pl. Petivel megyünk a decemberi Áttörés előadására Péternek), aki az életem része lett nagyon hamar. Szombaton kirándultunk egyet, szép napsütéses időnk volt, megbeszéltük az időjárással, hogy jól viselkedjen és így is tett. Egy kép rólam, Peti fotózta, ő szeret fotózni én imádok pózolni, remek párosítás. Ammm megsúgom, hogy...hogy...szóval imádom őt, nya, hát nem titok ez. :)
Visszatérve még egy csöppet a fentebbi változásokhoz, amik zajlanak körülöttem. Az lesz zseniális, mikor már nem lesznek egyáltalán negatív gondolataim, csak pozitívak és erről írok nektek - nyilván ez nem holnapután fog bekövetkezni és remélem velem tartotok az úton és támogattok, sokszor szükségem lesz rá -. Illetve meg tudok majd fordítani minden negatív érzést és/vagy helyzetet, hogy pozitívként gondoljak rá. Ez még nincs így, írhatnám, hogy mennyire csodálatosan optimistán ítélek meg mindent, de ugyan már. Valótlant pedig nem szeretnék írni. Rengeteget kell még tanulnom. .....és pihennem is, mert ha fáradt vagyok, akkor extrém érzékeny. Olyankor jönne jól a "vigyázat törékeny!" felirat. Többen tapasztalták ezt az utóbbi napokban. Sorry!
Nya, de ugye az a helyet, ahogy oly sokszor írtam már "én vagyok a felelős a saját életemért". Most épp azon kaptam magam, hogy nem jók a gondolataim, mivel itt nyafogok magamban és legbelül érzem, hogy kezdek összetörni, mert mostsemmisemjóéselegemvanmár' - gondolat -. Pedig minden jó és minden rendben van, csak van egy állapot és az az, hogy fáj a torkom, az arcom, folyik a könnyem, baromi náthás vagyok és tökre tré a közérzetem, véres hasmenésem van egyre erősebben, mert arra is kihat ez a hülye vírus esetemben és... és csupán ennyi. Természetesen elkezdtem kiakadni ezen, hogy "már megint van valami....", majd próbáltam meglátni benne a "jót" (Brian Tracy lelki törvényei alapján könnyen lehet változtatni a negatív gondolatokon, szokásokon, ha szeretnétek ismertetem ezeket nektek legközelebb). Legalább fekszek, pihenek (és persze dolgozom is ágyból, laptopról, de mégis más így, hogy nem mozdulok ki egyáltalán) és van időm arra, hogy leírjam a céljaim, rendezzem a gondolataim. Amit persze megtehettem volna eddig is, hónapokkal ezelőtt. De mindig volt valami kifogásom arra, hogy miért nem veszek elő egy füzetet, egy tollat és ülök le és írom a céljaim. Miért?! Mindig a tipikus "majd holnap" volt a legfőbb érv. Mert mit számít egy nap ide vagy oda - gondoltam -. Nagyon is sokat jelent pedig, főleg, ha évekig húzza az ember. A leírt cél pedig segít, akkor azt bizony muszáj megvalósítani. Tehát betegség nélkül is mehetett volna ez, de visszamenni nem tudok az időben és nem is szeretnék. Ebből is tanultam.
Tényleg elképesztően az elején járok még a változásnak. Előfordul gyakran olyan eset, hogy elkezdek mást okolni valamiért vagy épp előveszem a kedvenc kifogásom, hibáztatom a sorsot/életet/univerzumot, nevezzük bárminek, és még ha belül nagyon is úgy érzem jogosan teszem ezt vagy igazságtalannak érzek ezt-azt, akkor is magamba kell néznem és elmondom, hogy az én életem az én felelősségem (ahogy Szabó Péter is tanítja, tőle tanultam én is, persze van, akinek ez magától megy, nektek gratulálok, ügyesek vagytok, így tovább!) és nem bűnbakot kell keresnem, hanem A megoldást. Meg persze belegondoltam most abba is, hogy túl komolyan veszem az életet, nem is értem miért. Változtatnom kell, mert nem érzem jól magam a mindennapokban attól, hogy sokat görcsölök, hogy "jajjj ezt is meg azt is még el kell intéznem" - ez főleg munka téma - és folyamatosan marcangolom magam. Idegeskedés helyett tennem kell és csinálni és majd kész lesz, nyugalom. Vagy épp nem húzni az időt aggódással, hogy "jajj... biztos jó lesz úgy?", hanem alkalmazni a "Csináld MOST" elvet és nekilátni a feladatnak. A világ nem dől össze ha hibázok, legközelebb már menni fog!
Nevergiveupgirl
(Treina)
