Halló!
Ma reggel nagy meglepetés ért, mikor írt Andika a blogommal kapcsolatban - Andika crohn-os, a colitis tesója, ahogy ő fogalmaz - Akkor nem volt időm olvasni őt, csak később. Ajánlom.
Nagyon megérintettek a szavai és igen, ez az állandó rohanás, amit ő is említ - hogy semmi értelme -. Én is mindig rohanok meg kapkodok mostanában munkában is, mert egyszerűen nincs időm. Olyan jól esne picit lassítani - fogalmazódott meg bennem -, miközben olvastam a sorait. Majd megálltam és elgondolkodtam, hogy hát váááóóó, akkor lassítsak! Nem életbevágóan fontos semmi. Az egészségem, na az életbevágó! Mekkora felismerés. Taps & buksisimi minimum jár érte. Azonban nyilván nem így megy ez, hogy akkor pikk-pakk átváltok más üzemmódba. Nálam pláne nem. Olyan kis izgága vagyok, hehe. Tényleg. Folyton pörgök, mennék, de ez valami ilyen belső izgatottság is. Kivéve hétvégén, én hétvégéken lazulok be, már amennyire...de akkor is mennék, csak valahogy nyugisabban leledzem. Egyszer egy fiú azt mondta nekem, hogy "te akkor is mennél, mikor épp úton vagy" - azt hiszem ez mindent elárul. Lehet azért van, mert imádok élni?! Ott a pont. Szóval nehéz az, hogy nyugton maradjak. Kell az a sok élmény. Nem maradhatok le semmiről. Jó, persze azért ez így elég zavaros, mert a kiegyensúlyozottság, nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy imádok élni. Szóval nem kéne szétcsapni magam a pörgéssel, úúúúúúgy van, teljesen jogos. Taz is szeret pörögni, csak úgy eszembe jutott most és imádom Taz-t, olyan kis lüke.
Ebben kell fejlődnöm, hogy nyugi, relax, és koncentráció, bárhol, bármikor. Az a klassz az egészben, hogy erre nagyon jó az edzés. Fuu, a mai, az kemény volt. Az elején picit rosszul is voltam, meg úgy kezdődött, hogy egy lassú sétától a futópadon felment 177-re a pulzusom. Aztán sikerült ezt levinni, légzéssel illetve koncentráltam arra, hogy " itt vagyok a teremben, jó itt lenni, szeretek itt lenni, imádom ezt, nincs semmi más, csak itt és most". Így aztán nem kattogott ....annyira.... a munkán az agyam. A lényeg, hogy sikerült levinni 140-150 közé a pulzust. Az már jobban is esett, nem fájt a fejem, csak minimálisan. Jelzem fájdalomcsillapítóval kezdtem a mai napot is. Nem kéne, igen, tudom, nem kell felhívni rá a figyelmem, tökre képben vagyok. Még, ha csak úgy fájdogált volna.... - akkor oké -, de mikor kezdett erőteljesen hányingerem lenni, én bevallom lemondtam a hősködésről, hogy menni fog a mai nap fájdalomcsillapító nélkül.
Úgy gondolom, hogy nagy szerepet játszik ebben az, hogy rosszul, de legalább keveset alszom. Lefekhetek előbb, akkor is csak forgolódom, tavaly télen volt, hogy este 7-kor már aludtam - ammm konkrétan ez rendszeres volt -, igaz, akkor minden nap bejártam dolgozni irodába és 4:20-as kelések voltak. A fejem akkor sem viselkedett sokkal jobban, amm azért egy hangyányit mégis. Na jóóó, kell az a több alvás, fizikailag is és a lelkemnek is, mert néha ilyen szinten is szétesek. Például ma délután is, hogy is mondjam szépen...kiborultam?! El is gondolkodtam, hogy sokan írtátok, hogy milyen erős vagyok. Köszönöm, jól esik, viszont nem tudom így van-e. Fogalmam sincs, abban biztos vagyok, hogy erős voltam. Azonban, ha annyira erős lennék nem lennének ilyen pillanataim, napjaim. Vagy fene tudja, tudni kell ezt is megélni és én nagyon érzékeny vagyok, túlságosan is megélem az élethelyzeteket, legyen az jó vagy rossz. Ha fáradt vagyok, na akkor meg főleg, hiszen az idegrendszeremnek is pihennie kell, na ugye, hogy ugye... Ezért vagyok az alváshiánytól időnként türelmetlen és főleg feszült és jájjj, de tud zavarni minden. Szerintem olykor kibírhatatlan vagyok ilyen eset(ek)ben, bocs anyu és apu.
Szóval szerintem labilis vagyok még érzelmileg, de fejlődök folyamatosan. Mentálisan erősnek érzem magam, úgy vélem igaz a már-már "mondás", hogy "minden fejben dől el" vagy legalábbis sok minden, inkább így fogalmaznék. A "mindennel" kifejezéssel azért én óvatosan bánnék. .... és ennél a a résznél jelzem, hogy a bloggal soha nem volt célom más motiválása, bánni persze nem bánom, sőt örülök, de a cél saját magam motiválása és ez a kulcsszó. A motiváció - ahogy kedves ismerős mondta, áh, megbeszéltük kapsz jutalékot, ha híres leszek egyszercsak', de jó lesz az 10 %-nak is -.
Tehát kedves és nem kedves olvasóm (megfelelőt választ ki), fogsz olvasni bánatról, csalódásról, sírás-rívásról is, mert az is én vagyok. Nem vagyok mindig boldog, nem vagyok mindig erős, nem, nincs így. Na, de hagyjuk a lelki nyiffet meg nyaffot. Jöjjön a csajos-pasis rész illetve előtte én, hiszen a ma reggeli edzés előtti selfie sem maradhatott el. Fel is dobtam Instára, örülök, hogy ott is egyre többen követnek/követtek.
Ha már Insta. Kitérve egy kicsit Paulra. A történetünk egy szép nyári délután kezdődött, tipikus love story - viccelek nyugi van -....de valóóóban így indult.... Mindennek az Istagram az oka. Nos. Képzeljétek! Én csak 2016. június 29-e óta vagyok jelen ezen a közösségi oldalon. Egészen addig nagy hülyeségnek tartottam - és most itt lehetne sztorizgatni arról, hogy, amit nem ismerünk azt elutasítjuk és hülyeségnek gondoljuk, holott lehet tévedünk, az ember tart attól, ami számára új, idegen -, meg az a sok hastag,vááfujjjj'...- gondoltam -. Hm, bizony erre is rá lehet kapni, nekem legalábbis sikerült. Szóval Paul elkezdett követni, ahogy feltettem az első képem. Nyilván többen is követtek, de rá jobban felfigyeltem. Aztán láttam nála, hogy #crohns, hát mondom legyen, én is hastagelem, nem olyan naaagy titok ez - egészen eddig a pillanatig az volt -. Aztán egyre több crohnos és colitis-es kezdett követni, illetve olyanok közülük, akik edzenek, mert #fitfam, #gymlife-ot és társait is bejátszottam.... Rengeteg crohnos testépítőt látok, sztómával is. Nagyon kemény. Jó példát mutatnak, hogy így sem adják fel az álmaikat. Mert, aki ilyen szinten sportol, annak a kitartásával és akaraterejével biztos nincs gond. Azok az izmok nem jönnek csak úgy maguktól, higgyétek el! De a lényeg, hogy mégse, senki sem volt rám olyan hatással, mint ő. Nem is tudom...a kisugárzása a képeken keresztül is, van benne valami, nya. Szóval az, hogy én most itt blogolok és végre bele mertem vágni az edzésbe, az nagyrészt neki köszönhető. Hihetetlen, nem? Egy másik földrészen él és ennyire motivál. Zseniális lett a youtube videója is, remélem lesz még sok. Jó belelátni az életébe, ha csak kicsit is. Szóval tökre hálás vagyok neki, hogy valahogy megtalált. Ki fogok jutni hozzá Amcsiba, életcélommá vált. Lehet nevetni, csak nem érdemes, ne is pazarold rá az energiád! Bár a nevetés gyógyít, hm, akkor nevess! Én is fogok. Fantasztikus, hogy mire képes a motiváció. .....és akkor a kitérő után térjünk vissza a kimerültség témához....
...ezt a csodálatos képet, azután sikerült összehozni, hogy 3:45-kor megszólalt a telefonom ébresztője, szundiztattam, majd inkább átállítottam 4:20-ra, az tök szimpi időpont számomra. De gondoltam előbb megörökítem nektek -. 4:20-kor tehát kipattantam az ágyból és készülődés és munka és újra készülődés és jaaa ma reggeli is volt.
Visszatérve a mai edzésre. Először, ahogy írtam fentebb, nem ment jól, de tudtam, hogy összeszedem magam és minden rendben lesz. Így is lett. Persze Andinak mondtam, hogy szeretnék erősebb terhelést, mert kevésnek érzem. Úúúúgy érzem teljesítve lett a kérésem, így teljesüljön minden vágyam. TRX-eztünk ma is, végig. Megfelelően elfáradtam. Nem mondom, hogy maxiálisan, mert akkor nem lett volna erőm edzés után hazarohanni. Kajak. Rohantam. Tempós séta volt alapvetően, de itt-ott futottam is. Csak ne lenne ennyi cuccom, jájjj. Durva edzés után még 50 perc tempós sétát tolni, de hát ezt már írtam. Nos, Andika - azaz én - rohant dolgozni...képtelen lennék nyugodtan sétálgatni, mikor tudom, hogy mennyire sok munka vár rám.
Még mindig az a helyzet, hogy én vállaltam ezt - azért jó lenne, ha edzés után egyszerűbben haza tudnék jutni -. Nem nyafoghatok és nem is teszem, mert bevallom, imádom minden pillanatát ennek. Ez ilyen kellemes szenvedés, vagy hogy mondják?! Tényleg, ez az én életem, erre van szükségem....és tudjátok mi lepett meg ma nagyon? Az, ahogy siettem hazafelé Aramisszal (aki nem tudná, annak elárulom, hogy a táskámat hívják így) semmi, de totál semmi fáradtságot nem éreztem. Nem kapkodtam a levegőt, nem volt egyáltalán ilyesmi. Egyszerűen csak voltam és olyan könnyűnek éreztem magam. Kacc-kacc, az is vagyok, de mikor az ember baromi vérszegény, de beszéljünk itt most csak rólam, szóval olyankor azt érzem, hogy nehéz a testem. Kellemetlen egy életérzés. Nekem nagyon sok energiát ad az edzés. Persze aztán nap közben kicsit gyengének és fáradtnak éreztem magam és őszintén, most pedig már rettenetesen kimerültnek érzem magam. A héten lesz még két edzés, holnap és pénteken. Egy edzés utáni és munka előtti kép nektek. Igen, imádom a home office-t.
....és még egy plusz kép, mert ha követsz Instán is, akkor eddig neked ez tökreuncsi' volt. Bociszem.
....és most jöjjön az a rész, hogy rákattanok a mentés és megosztás gombra majd szépen álomra hajtom a buksim. Csáó
Nevergiveupgirl
(Treina)
