Helló!

Nem tudtam írni mostanában és ez annak a fájdalomnak tudható be, amit átélek nap, mint nap. Nem tudom melyik volt előbb fizikai vagy lelki, hiszen oda-vissza hat egymásra test és lélek (persze az elme is). 

Elrontottam. Belátom. Erről fogok mesélni.

Az én felelősségem, hogy egy ideje úgy érzem hiába mondok bármit, süket fülekre talál. A szavakat meghallják, de a tartalmat nem értik. Az is tény, hogy már inkább hallgatok, mosolygok és próbálok erős maradni. Ez talán a mai napig ment és ennyi, nem tovább... Figyelj, kérlek!

Minden embernek a saját problémája a legnagyobb és nem szeretjük a panaszkodást. Én sem. Emiatt IS döntöttem úgy évekkel ezelőtt - 2011 szeptembere után -, hogy nem mondom, ha fáj, ha félek és kilátástalannak látom a helyzetem. Győzni akartam mindenáron, egyedül. Megmutatni, hogy képes vagyok rá! Ez az én küzdelmem, az én harcom. Szokásommá vált hallgatni, azt tenni, amit más szeretne és elvár, nem csak az ő, hanem az én boldogságom érdekében is, hiszen felemelő, ha örömet tudok szerezni. Mindeközben elveszítettem önmagam, már én sem tudom mire vágyom. Vagyis egy valamit tudok, fel szeretnék menni magasra...a havas hegyekbe, mert ott azt érezném, hogy biztonságban vagyok és minden rendben, nem bánthat senki, sem szavakkal, sem máshogy. Lepereg rólam minden.

Jelenleg úgy gondolom rossz döntés volt, hogy feladtam önmagam, hiszen régen (2011 előtt) sem volt gond abból, ha elmondtam, hogy rosszul vagyok, legalábbis az esetek döntő részében. De volt egy-két ember az életemben, aki felhívta a figyelmem arra, hogy ez mennyire rossz hatással van mindenkire. Megijedtem. Nem akartam rossz ember lenni, aki negatívat ad át. Azt mondták, hogy nem szabad beszélni a betegségről, a fájdalmakról és, ahogy fentebb írtam én is így véltem helyesnek, ha egyedül oldom meg, mert az én életem. Csak nem magamra fókuszáltam, hanem mindenki másra, hogy nekik "elég jó" legyek, jól érezzék magukat a társaságomban. Elkezdtem szégyellni a betegségem, ami a mai napig tart és befolyásolja a kapcsolataim is. 

Most ott tart a helyzet, hogy szinte mindenki számára természetessé vált a betegségem. Pedig hidd el, nekem nem természetes reggel munka előtt, hajnalban beugrani a kórházba egy kis infúzióra, sírva elindulni itthonról, hogy hogy a fenébe fogom kibírni a napot, hiszen 2 lépés után hányingerem van a gyengeségtől. Félni attól, hogy antiszociálisnak gondolnak vagy beképzeltnek vagy épp butának - kinek mi jön le -, mert nem beszélek aznap sokat. Pedig csak szükségem van arra az energiára is, amit elvesz a beszéd. Soha nem kérdezzük meg a másiktól, hogy mi a viselkedésének az oka, csak ítélkezünk, az könnyebb. Én is beleesek olykor ebbe a hibába.

Megyek és teszem a dolgom, mosolyogva, csöndben, senki sem látja a küzdelmem (kivéve a szüleim, ők tudják, azt hiszem, talán). Tudom, hogy remekül nézek ki, bár az a helyzet, hogy mostanában már látszik rajtam a fájdalom, azért igyekszem nem tudtára adni mindenkinek. Hiszen van smink és főleg vannak rejtett tartalékok a mosolyhoz és a többi...én is szívesebben nézek rá az utcán egy vidám emberre, nem célom lehúzni senkit.

De kérlek, te, aki ismersz, ne intézd el annyival a rosszullétem - ha már legalább eljutottam odáig, hogy beszélek róla -, hogy "pedig jól nézel ki". Köszönöm. Igazán. Jól esik, hogy nem tűnök egy zombinak, annak ellenére, hogy úgy érzem magam, mégis, hidd el, nem hazudok és egy kis segítség lehet jól jönne a "pedig remekül nézel ki" helyett. Igen, abban munkám van, mentálisan főleg, ez is pluszban lefáraszt estére. De tény, élni kell, nincs ezzel gond, csak néha egy ölelésben több erő rejlik, mint bármi másban.

Visszatérve. Nem alapállapot a hasmenés sem, napi 20-30x, főleg éjszakánként  - 12 éves korom óta egyetlen egy éjszakát sem aludtam át -, mikor nincs bennem kodein, hogy túléljek, ahogy a napi két-három quarelin sem hiszem, hogy tök klassz. Mindenki csak legyint, "jajj fáj a fejed, na bumm, másnak is szokott". Évek óta, napi szinten? Nem tudom, ha kapok vért, azaz nem vagyok vérszegény, akkor  is fáj, ha kialszom magam akkor is, eszek-iszok rendesen, akkor is. Miért?! Lelki oka van? Lehet. De vajon hogy kezdődött? Gyenge vagyok, mindig. Menjek "bulizni"? Nem sokáig, csak beülni valahova este? Kell a társaság! Igen, de hahóó, csak akkor vagyok rá képes, ha előtte egész nap itthon pihenek - és még akkor sem mindig -. 

Nem vagyok jól, nagyon nem. Ammm főként fizikailag értem ezt, mert akármennyire is nehéz lelkileg és mentálisan, összeszedem magam, lejátszom agyban, de ha nincs energiám arra, hogy beszélgessek, figyeljek a másik emberre az kellemetlen. Bocsánat, de én már ettől is nagyon durván kimerült tudok lenni és ezért is szeretek egyedül lenni, akkor töltődöm és nincs semmi baj, ha nem érted, csak fogadd el!, ugyanakkor szükségem van társaságra is, persze olyan emberekre, akik nem lehúznak és gondolhatod, hogy én is azt teszem most és jajj milyen negatív vagyok, de nem, csak tényeket közlök, és így talán....talán még valaki segít is, mert egyedül már nem megy. Itt azért jelzem, hogy ha nem kérek a segítségből, mert számomra az nem esik jól, akkor ezt is fogadd el... - sokat kérek, lehet, változom, végre -. Ha tolva van, hogy így meg úgy megoldunk mindent az kiborít, mert neeeeem. Ezekkel tele a padlás és csak nagy szavak és én is kellek hozzá meg a nem létező energiám, amit még jobban megcsapolsz, ha nem fogadod el a kérésem. 

Tudom, hogy nehéz azoknak is, akik valóban szeretnek és segítenének, és sokszor nem értjük meg egymást vagy nem értettük meg a múltban. Miért? Mert előbb magam kell megtalálnom és utána jöhet minden más és továbbra is úgy érzem, ez rajtam múlik és nekem kell változtatni, helyettem senki sem léphet. Csak arra kérlek, hogy ne bánts és hidd el, rosszul vagyok! Nem tudom miért, nem tudom már azt sem mi okozhatja a tüneteket, mert vajon a colitis miatt van minden? Nehezen kapok levegőt és egyebek, igen 100 fölötti hemoglobinnal is. Kimerült vagyok fizikailag és lelkileg is, elfáradtam, ahogy tart ez már azóta mióta ezt a blogot elkezdtem.

Ezért sem olvashatod azt, hogy hurrá, ezen meg azon változtattam és mennyivel jobb lett. Nem, én még nem jutottam el idáig. Minden nap egy küzdés, néha azon tűnődöm megéri-e? Sokat hibáztam én is életem során, nem mindig kommunikálok jól, ezt sajnálom és bocsánat. Hogy miért nem mondom vagy mondtam már el így ezeket? Szerintem beszéltem erről, többször is, hogy hogyan érzem magam. Ha mégsem és ültem már veled szemben, csöndben, akkor annak csupán az az oka, hogy fáradt és kimerült voltam és erőm sem volt összeszedni a gondolataim és szavakká, érthető mondatokká formálni vagy épp "magyarázkodni". Akármit gondolsz, mondasz, teszel, a betegségem ellenére én is értékes ember vagyok és kellenek a kompromisszumok, de olykor ezek megalázóak. Nem hagyhatom tovább ezt sem!

Nem szeretnék olyan ember lenni és nem is voltam soha, aki a betegsége mögé bújik, még akkor sem, ha valakinek így jöhetett le. Sőt...jelenlegi állapotomban úgy gondolom - persze nem tudhatom -, hogy kevesen csinálnák ennyire kitartóan. Büszke vagyok magamra. Hiszen dolgozom is, így....nagy kihívás.

Azon is tűnődöm néha, hogy milyen apró dolgokon problémáznak az emberek, jó, tudom, akkor nekik épp az tűnik óriásinak. Hidd el, nem az! Van viszonylagos egészséged? Kapsz rendesen levegőt és van energiád sétálni és elmenni A-ból B-be?  Na, ezek a valódi kincsek. Vigyázz rá!

Régen érett ez a bejegyzés, hónapok óta és nem lett túl összefüggő és...és tudnék még írni sok mindenről. Sajnálom, hogy miattam nehéz a szeretteimnek és sok mindent sajnálok, de ettől nem lesz jobb és attól sem, ha hallgatok. Nem fogok megváltozni egyik napról a másikra, annak ellenére, hogy mindent megteszek érte. Szerettem volna megfelelni magamnak is, - maximalista vagyok -, de tettem ezt úgy, hogy nektek próbáltam elég jó lenni - tudom, nem sikerült, ennyi energiám volt/van - és nem azt néztem én mire vágyom, sőt ahogy írtam, ezt már nem is igazán tudom.

Azonban úgy gondolom, hogy a leírtak felismerése már egy jobb irány és ismétlem: rosszul vagyok. Nagyon. Változni szeretnék, és ahogy egy cikkben is olvastam, bármennyire is kitartóan próbálkozom kettő meg kettő nem lesz öt. Tehát, hiába teszek meg mindent, ha árral szemben úszom. Nincs semmi baj, a hibák azért vannak, hogy kijavítsuk őket.

Azért is szerettem volna megosztani veletek ezeket a gondolatokat, ha van a környezetekben bárki, aki tartósan beteg és erős, tartja magát, mindig mosolyog és a hogy vagy kérdésre is azt feleli: "köszönöm, jól", próbáljátok meglátni a valóságot, lehet van a felszín alatt is valami. Megéri odafigyelni egymásra. ...és merj szólni! Van, amit én is látok a közvetlen környezetemben és nem mondom, mert....félek. Hülyeség.

Ha pedig te vagy tartósan beteg, gondolj bele, hogy mennyire nehéz lehet azoknak, akik vigyáznak rád, erejükön felül lesik minden kívánságod és te rosszul vagy, feszült vagy, semmi sem jó és emiatt ellenségesen viselkedsz velük. Ilyenkor nézz magadba, állj meg egy pillanatra és tudatosítsd, hogy az érzéssel van problémád, amit épp átélsz, nem pedig a másik emberrel, aki ráadásul szívét-lelkét kiteszi. Feleslegesen ne nyafogj, azonban mondd el, hogy hogyan érzel, attól nem leszel negatív és kevesebb sem senkinél, mert vannak problémáid! Tanulj az esetemből!

A pozitívan "KELL" gondolkodni és társai nagyon negatív irányba vihetnek el TÉGED, belül. Elhitetik veled, hogy csak akkor vagy értékes és szerethető, ha az életed tökéletes, legalábbis azt mondod és mutatod, mert ugye ne közvetíts negatívat! Ugyan már. Tudod mit? Semmit sem KELL. Semmit. Ha szomorú, ideges, morcos, beteg vagy, hát bizony az vagy...éld meg, mondd ki, ne tartsd magadban (persze azt se, ha boldog vagy, de most nem erről írok)! Majd állj fel és menj tovább! Másokkal, azokkal, akik ott maradnak veled a nehéz időkben is, akkor is, ha hibáztál, mert hibázunk. (Itt megjegyzem, hogy a hazugság nem hiba, azt is megbocsájtom a saját érdekemben, de az embernek nincs helye tovább az életemben.)

Semmiképp ne sajnáld magad, az bizony már valóban negatív és az ilyen embereket én is kerülöm, mert lehúz érzelmileg. Az azonban soha nem volt rám rossz hatással, ha valaki őszintén elmondta mit érez, megbeszéltük és lapoztunk - amennyiben az illető nem egy vadidegen volt, azért mindenki "gondját" én sem szeretném meghallgatni, viszont kétlem, hogy el kéne küldeni a fenébe a legjobb barátom, mert épp rossz passzban van, akár "negatív" -. Kezeljük a helyén ezt is. Például én sem értem az utcán lehajtott fejjel közlekedő, besavanyodott embereket, mert elhiszem - tudom -, hogy az élet rohadt kemény és nem tudhatom mi történt a múltban, bárki gyermekkorában, ami kihat rá felnőttként. De tudod, senki sem fog odamenni hozzád, hogy a kezedbe nyomja a megoldás kulcsát. Igen, mondd el valakinek a problémáid, nem vagy egyedül, de ne zúdítsd rá az utca népére, nem tartozik mindenkire!  Inkább adj és kapni fogsz! Egy mosolyt, egy lelkesítő tekintetet, akkor is, ha iszonyat nehéz, nekem is az, mégis megteszem, ahogy sokan mások is.

...és azt a játékot próbáltad már, hogy valami jót mondasz valaki háta mögött? :) Hajrá!

ui.: a tartósan beteg azért van kiemelve, mert a helyzet az, hogy az éveken át tartó szenvedés az, ami engem is megvisel. Évekig én is tök laza voltam és könnyebben vettem az akadályokat. Oh, és jelzem azt is, hogy továbbra is maximálisan jól fogom venni őket, megoldáscentrikus vagyok, nem szeretek a problémára fókuszálni, de megvizsgálni, elemezni kell őket, szőnyeg alá söpörni nem jó....és most magam elemeztem, ezzel a bejegyzéssel. Mondhatni tagadásban éltem eddig, ahogy sokan abban élnek, csak maguknak sem ismerik be, mert könnyebbnek tűnik. Rövid távon az is, hosszú távon már nem. Ez persze nem szándékos, nem hiba vagy rossz dolog, ez teljesen normális emberi reakció egy-egy nehéz helyzetre. Tagadásban maradni hosszú távon viszont nagyon ártalmas, szorongást okoz. Megéri figyelni magunkra.

Nevergiveupgirl

(Treina)