Mi történt mióta nem írtam?

Sokminden'. 

Röviden a helyzet:

Elkezdtem edzeni, személyi edzővel, amit abba is hagytam egy hónap után. Az edzést nem és termen kívül játszom a súlyokkal. Természetesen bízom benne és törekszem rá, hogy vissza tudjak menni Ádámhoz - legjobb edző, szerintem, számomra -. A "miért alakult így?" kérdést nem boncolgatom. Nyomós oka van.

Úgy nagy összességében minden frankó, vért is ritkábban kapok. Mióta nem írtam blogot csak kétszer váltam vámpírrá és fogyasztottam a piros nedűből. Igaziból egyre kevésbé ízlik. Szóval lejövök a szerről hamarosan. Ettől függetlenül továbbra is arra biztatlak Benneteket, hogy adjatok vért! Mert nekünk az ad erőt, energiát, tehát mindazt, ami szükséges egy kiegyensúlyozott élethez. Energia nélkül nehéz minden, rettenetesen. Egyre több nap tapasztalom meg az utóbbi időben azt, hogy elérkezik a délután és még nincs "elájulok" és/vagy "hányingerem van a gyengeségtől" érzésem. Gyakran megállok egy pillanatra, nem szó szerint, bár olyan is előfordul és megélem ezeket a másodperceket, amikor észbe kapok, hogy "wooow, nem érzem, hogy létezem, könnyű vagyok és nem nehéz levegőt venni" és egyszerűen minden olyan csodálatos. Hétvégére elfáradok, de szerencsére fel tudok töltődni, ehhez persze pihennem kell, amit én is nehezen fogadok el olykor, gondolok itt a passzív pihenésre, amikor fel sem kelek egy napig, mert arra van szüksége a szervezetemnek. Azonban szerencsére gyakran jót tesz az aktív pihenés. Amikor nem kattog az agyam mindenféle teendőn. Ez inkább a lelki világom rázza helyre, ami pedig tudjuk, kihat a fizikai állapotra. Múlt hétvégén voltunk motorozni, na, akkor maximálisan jelen voltam és megéltem a pillanatokat. Ha a természeteben vagyok és egyedül sétálgatok is ezt érzem, nyugalmat, biztonságot, boldogságot és, hogy szabad vagyok. Imádok szabad lenni, nem szeretem ha bárki vagy bármi beszabályoz - a betegség pedig gyakran teszi, úgyhogy ezért is vívok kemény harcot sokszor magammal -. Egyébként még mindig szeretek egyedül lenni, mondják, hogy le kéne szoknom róla. Fene tudja.

Megismertem érdekes embereket az elmúlt hetekben. Van, akivel azóta már nem állok szóba, de nem is ez a lényeg. Sokat kaptam tőlük, életfelfogásban. Nem mindennel tudtam egyetérteni, de ez így van jól. Amire szükségem volt, azt megtartottam és hasznosítom nap, mint nap. 

Nagyon sokat számít valóban, hogy hogyan állunk hozzá az élethez és persze az emberekhez. Hiszen "velük élünk". Hatunk egymásra, így vagy úgy. Hiszek abban, hogy idővel minden a helyére kerül, ha teszünk érte és figyelmesek vagyunk. Örülök a visszajelzésnek, hogy van, akit - akiket - én motiválok. Nekem ez óriási erőt ad, köszönöm. Ilyenkor tudom, hogy ezért IS van értelme küzdeni. Persze főként magam miatt csinálok mindent, mert ez az én küzdelmem. Ezt már azért megtanultam. Alapvetően úgy gondolom, hogy mindenki magát motiválja. Vagyis a célja. Megint ide lyukadtam ki, célok. Hm, mert a célok visznek előre, történjen bármi.

Pár napja olvastam, hogy:

Könnyebb magad belecselekedni a motivációba, mint belemotiválni magad a cselekvésbe.

Átment? Szóval kezdd el! Rájössz, hogy jó érzéssel tölt el, látod az eredményt és máris motivált leszel. Legyen az bármi - futás, edzés, munka...tanulás...-  Elkezded akár a futást és nő az állóképességed, több energiád lesz, jobb alakod, majd megállapítod, hogy "oooo, ez jóóó, tetszik" és máris motivált leszel. Azaz belecselekedted magad a motivációba. Ellenkező esetben mondogatod, hogy "húúúú, holnaptól futok, de klassz lesz", majd felkelsz reggel és szabad az eső, nem mész futni. Nem motiváltad bele magad a cselekvésbe. Remélem érthető a különbség.

Nem is "okoskodom" tovább, csak jöttem egy kis 'minden rendben van' helyzetjelentéssel.

Nem tudom mikor jövök újra, nem szeretném hanyagolni a blogot. Addig is élvezzétek a nyarat, a jó időt. Én imádom.

Nevergiveupgirl

(Treinamento)