Helló!
Nagy a valószínűsége annak, hogy most nem kéne blogot írnom, mert nagyon rossz kedvem van, ami úgy nagyjából egyik pillanatról a másikra alakult ki. Eddig sem ugrottam ki a bőrömből - az utóbbi időben -, de azért ennyire nem éreztem vészesnek a szitut. Mondjuk annyira igen, hogy elmentem pszichológushoz. Először úgy gondoltam, hogy erről nem fogok írni, de miért ne tenném?! Szeretnék jól lenni, szeretnék megragadni minden lehetőséget, hogy rendben érezzek. Elég labilis vagyok lelkileg, ha képes vagyok egy mondattól vagy egy témától (munka) olyan szinten megzuhanni, hogy sötét szoba, hangos zene, külvilág kizárása és "valaki mentsen mááár meg!" gondolat és nincskiútsemmibőlfeeling'... Mindeközben tudom, hogy többen segítenek, de még inkább segítenének - ha 'értenék' mire van szükségem ilyenkor -. Sokan persze nem is tudják, hogy igazából ennyire durván nem vagyok jól és/vagy nem akarják/tudják elfogadni vagy épp el sem hiszik, de még az is lehet, hogy akadnak olyanok, akiket ez tesz boldoggá - róluk nem ejtenék szót, maximum annyira, hogy kérjetek segítséget, mert nem normális, sorry, de ez az igazság -.
Az elmúlt hmm...hosszú időben - évek -, próbáltam becsapni saját magam is, hogy minden rendben van és a külvilág felé is azt mutattam, hogy tök erős vagyok, mert úgy véltem, úgy vagyok szerethető, hiszen kinek a társaságát keressük? Na, ugye! Tökrejogos'. Persze valójában baromi erős vagyok, mondjon akárki akármit és bárki bármit - legbelül én is tudom ezt, csak néha elfelejtem -. Pár napja felidéztem mi is történt velem a műtéteim során vagy épp után és wow...nem tudom kibírnám-e újra meg úgy egyáltalán...., te jó ég...egy lyuk volt a hasamon hónapokig és most nem a sztómára gondolok, hanem azon felül és a többi. Talán ezeket fel sem dolgoztam soha, csak elnyomtam magamban frankón és most a munkahelyi stressz (mert az hoz elő mindent úgy érzem) hatására felerősödik minden fájdalmas emlék (értem én, hogy az a múlt és élek, és ezért hálás is vagyok, de igen, emlékszem mindenre és...(..)...).
Szóval nem tudom, valaki látta az elmúlt időben, hogy segítségre van szükségem? Ha igen, akkor valaki nyúlt felém, hogy hejjj, figyu, segítek?! Valaki felismerte, hogy nincs minden rendben? Valaki figyelt rám úgy igazán vagy csak ímmel-ámmal és söpörjük a szőnyeg alá?! Nem kérek felszínesen semmit, köszönöm. Egyébként igen, Peti figyelt és figyel is rám...és az a helyzet, hogy mások is. Pont annyian (az utóbbi időben már), hogy tökéletesen elég (elvileg, bár sose elég :D). De az elmúlt években másképp éreztem. Oké, rendben van, értem én, hogy az én felelősségem minden és szóljak és kérjek és a többi, hiszen senki sem gondolatolvasó. Úgy vélem meg is tettem párszor, sanszos, hogy nem megfelelően kommunikáltam.
De no para, alapvetően jó ez, ami most van, mert most jutottam el odáig, hogy eléggé fáj és rájöttem végre tényleg, hogy csak saját magam menthetem meg. Hiszen mindenkinek elég baja van és mindenkinek a maga baja a legfájóbb és nem vághatom senki fejéhez, hogy 'miért nem figyeltél rám?", miközben én sem figyelek/figyeltem másra, legalábbis nem eléggé - asszem' -. Miért is nem? Mert nem vagyok rendben magammal és így nehéz, így nem megy. Na, hát ez az! Másnak is ugyanilyen nehéz, nem csak nekem és ezt belátva....sajnálom. Tényleg, őszintén sajnálom, hogy én sem figyeltem eléggé, nem segítettem, mikor kellett volna vagy épp jelenleg nem tudok maximálisan odafigyelni. Magunkat kell megmenteni, persze figyeljünk a másikra, forduljunk mindenki felé szeretettel, de ahogy érzünk belül, azt tudjuk nyújtani kifelé. Magadnak te vagy az első. Nem engedheted meg magadnak, hogy ne így legyen. Miért olyan nehéz ez? Miért vártam vagy talán általánosíthatok várjuk sokszor mástól a megoldást? Mert van úgy, hogy egyedül nem megy. Ezért kell segítséget kérni! Nincs ebben semmi rossz, sőt.... Gondolj bele mennyi szörnyűség megelőzhető lenne, ha jobban odafigyelnénk egymásra, ha mernénk kérni és igen, ha rendben lennénk önmagunkkal.
Egyszerűen nekem is most magamra kell koncentrálnom, mert jól akarok lenni és igenis jól leszek! Senki és semmi nem állíthat meg. Mert ez az egy életem van.
Kérlek, ha úgy érzed bajban vagy kérj segítséget te is - lehet épp ezzel mented meg magad, mert lépsz -. Érted már? Így értem azt, hogy magam menthetem meg, mert senki nem fog tudni megmenteni, amíg én nem akarom igazán. Magunknál kezdődik, de ez nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell megoldani mindent. Én itt csúsztam el. Itt hibáztam. Te ne cseszd el, ne várj sokáig, mert annál nehezebb lesz! Ne sajnáld magad, hanem cselekedj, állj fel és menj és, ha kell kérj! Nem vagy egyedül, soha nem vagy egyedül, ebben biztos vagyok.
Fura érzés ennyire kiadni magam, hogy mi rejlik a mosolygós arc mögött, de azért is írom le, hogy miken mentem és megyek keresztül, mert megkérlek, hogy ne juss el idáig, hanem tényleg ébredj fel! ....és igen, mondom ezt most magamnak is, hogy ébresztő! Mert most is mi történt? Egy aprócska (más számára "aprócska", nekem összedőlt tőle a világom) mondat úgy lehúzott, hogy közel jártam hozzá, hogy teljesen beforduljak, de szerencsére elkezdtem írni és most ez nyitotta fel a szemem. Ez, hogy pötyöghetek nektek, köszönöm. Meg kell találni, hogy mi az, ami kihoz abból a bizonyos állapotból, ami kibillent, ha csak kicsit is. Nekem most nagyon jól esik kiírni magamból és jók ezek a felismerések, amelyekre ilyenkor jövök rá. Persze-persze...tudom azt is, hogy holnap reggel felébredek és arra fogok gondolni, hogy oh, jajj, nem kellett volna ezt megosztanom veletek, nem kell mindenkinek mindent tudnia rólam, hogy milyen nehézségeket élek meg és blablablablabla. De!...de talán mégis kell. Ha csak egy embernek is segít, akkor kell! Másrészt meg, ahogy említettem, nekem jót tesz az írás, így nincs kérdés, egy embernek már segítettem, magamnak.
Összességében pedig minden rendben van és ez a lényeg. Élek, ma is csodálatos napom volt. Vannak céljaim, amikért küzdhetek, amiket el is fogok érni. Vannak, akik támogatnak és ez megnyugtató. Lesznek időszakok, amikor kétségbeesek, hogy jó úton járok-e? Akkor vissza kell néznem és belátnom, hogy oké, ijesztő az új, az ismeretlen és elindulni egy teljesen más irányba....de nem tehetem ennél is jobban tönkre magam és az az út, amin eddig jártam nem visz előre - sokat adott, sokat kaptam az elmúlt években is az élettől, ami a hasznomra válik, látom, érzem, hasznosítom és ezért is hálás vagyok, de elég volt abból, hogy nem figyelek magamra, ez már csak hátráltat -. Nagyon rossz gondolataim vannak olykor-olykor.... Eszméletlenül kimerült vagyok. Pihennem kell és összeszedni magam fizikailag és lelkileg egyaránt. Valami olyasmit szoktak mondani, hogy "innen szép nyerni". Legyen így! Én nyerni fogok.
Köszönöm a támogatásod!
Ammm.... még az is lehet, hogy inkább annak nagy a valószínűsége, hogy pont most kellett blogot írnom.
Nevergiveupgirl
(Treina)
